Gondolkodó Nő

Suttognám, kiabálnám, csak tudd: döntöttem. SZABAD. Neked mindent.

Zene szól. Olyan, amilyet te szeretsz. Tudod, az amit te szerettettél meg velem. Az, amit ha meghallok, azt képzelem, velem vagy. Felülök, kémlelem a körülöttem lévőket. Szeretném ha valahonnan a távolból most látnál. Látnád, ahogy visszafekszem a hátamra és a hajam szétomlik az arcom körül, ahogy heverészek a homokban. Látnád, hogy szabad, hogy itt vagyok, másra sem vágyom, csak hogy te is itt legyél. Süt a nap, morajlik a folyó. Értelmezzük újra egymást a te dallamaidra.

Vártam, hogy gyere. Vártam, hogy hívatlanul felbukkanj. Elindulj. Meglepj. Vártam, hogy megkocogtasd a vállam. Vártam, hogy a hangod ébresszem az ábrándból. Vártam, hogy üdvözölj. Úgy, ahogy csak te szoktál. Vártam, hogy te és én, ott és akkor, újra mi legyünk. Csodálatos volt kettőnkre gondolni. Csodálatos volt reménykedni. Csodálatos volt rád várni.

Miért csináljuk? Miért tudunk könnyű szerrel lemondani a lényeges dolgok kibeszéléséről? Miért nincs legalább az egyikünkben annyi, hogy felhozza: meg kell beszélnünk, ami köztünk az elmúlt hónapokban történt. Nem vagyunk már éretlen kamaszok, nem kell egymásnak vagy magunknak hazudnunk. Egymás szemébe kellene néznünk, és elmondanunk, mit érzünk, milyen kételyeink, korlátaink vannak, hogyan tovább. Ha megbeszélnénk, én tudom mit mondanék. Elmondanám, hogy igen, valóban elkezdtem valamit érezni iránta, olyan valamit, amit már régóta nem éreztem, ami egy pillanatra majdnem el is hatalmasodott rajtam, utolsó pillanatban húztam be a vészféket. Miért? Mert férjnél vagyok. Mert ez mindhiába, a hűséget választom, tartom magam ahhoz az ígérethez, amit az oltár előtt fogadtam. Maradnék olyan, aki tükörbe és a férje szemébe tud nézni minden nap. Különben is: nem csak a következő egy, hanem a következő sok lépésen is el kell gondolkodni. Az pedig már egyáltalán nem gyerekjáték. Azt már való

Milyen egy elképzelt szerelem annak, akinek van igazi? Elképzelni azt még ideálisabbnak? Beleképzelni magunkat egy filmbéli vagy egy könyvbéli jelenetbe? Elképzelni magunkat valaki mással? És ha bármelyiket megtesszük, kicsinyítjük a valódi kapcsolatunkat? Valamilyen perverz, bűnös dolgot követünk el? Mit jelenthet bármelyik is? Egyáltalán kell az ilyenen vívódni? Ha kibontakozik egy gondolat, megtilthatjuk magunknak, hogy arra gondoljunk? Sült már ki abból valaha jó, ha valakinek megtiltottak valamit? Vagy valaki elfojtott magában valamit? Kérdés kérdés hátán. Válaszok: mindenkinek valahol magában. Én időről időre elképzelem magam valaki mással. Mindig ugyanazzal a mással. Tetszik a gondolat, fűzöm, építem egymásra a képzeletbeli szálakat, mintha csak forgatókönyvet írnék. De sosem jutok a végére. Van egy szint, amitől nem jutok tovább. Nem tud a képzeletem túllépni azon, hogy van egy párom. Ráadásul olyan, akit minden költői túlzás nélkül nekem rendeltek az égiek. Addig a szi

Szőnyeg alá söpörni valamit és ott hagyni porosodni. Ha ezzel választásokat lehetne nyerni, én lennék a miniszterelnök.

Beleszerettem? Egy kicsit talán. Nem, egy kicsit egészen biztosan. Bajban vagyok. És nem bármily nemű külső tényező miatt, hanem mert hiába tudom, hogyan tovább [értsd, ki kell vernem a fejemből], egyhelyben toporgok. Újabb hazugságba, vagy csúsztatásba nem kergethetem magam, ergo, nem csinálhatok semmit. Közben vadul ordibál a lelkem, hogy ez nem lehet ennyi! Nem lehet újabb lezáratlan fejezetem. Nem kattoghat folyton ezen az agyam. Káros. A munkámra is. A kanapéján akarok egy plédbe burkolózva ülni és beszélgetni vele, legalább heti egyszer. Nem kell több, de ennyi kell. Ennyi jár. Ennyire szükségem van belőle. Szükségem van arra az énemre, aki ott, nála lehetek. Abban persze nem vagyok biztos, hogy én mit jelentek neki. Mennyire jellemző rám... Két hét telt el. Gondol rám? Számára mit jelentett, ami közöttünk történt? Akarná, hogy ott üljek, legalább heti egyszer? Ezt azért csak meg kellene beszélnünk! Vagy most azt hiszi, hogy nem akarok vele beszélni? Vagy egyszerűen ő n

Érzem, hogy mindenhova követ a tekintete, észreveszi minden rezdülésem. Figyel. A szemében úgy látom, bizonytalan, de a teste közben biztos jeleket küld. Lemondóan fordít hátat, majd újra kacéran néz rám. Hol közelebb jön, hol menekül és távolságtartó. Egyik pillanatban elveszünk egymás tekintetében, a másikban gyorsan félrenéz. Két pislogás közt is képes megváltozni, és ezzel megváltoztatni bennem mindent. Felbolygatni békés, kiszámítható világomat.

A nők csak nők, a férfiak csak férfiak. Akkor is, ha megpróbálnak barátok lenni.

Négy nap telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk. Azóta, hogy egy gyors öleléssel elváltunk az együtt töltött, átbeszélgetett este után. Én öleltem meg, hirtelen ötlet volt. Számomra jelentőségteljes búcsú volt, tudtam, egy ideig jobb ha kettesben nem találkozunk. Nem is néztem rá, nem láttam az arcát utána, csak beszálltam az autómba, és haza hajtottam. Aztán napokig csak erre a pár másodpercre tudtam gondolni, nem tudtam szabadulni az emlékétől. Olyan váratlanul érte a hirtelen jött testi kontaktus, hogy egy a nyakamra adott gyors puszival viszonozta a gesztust, miközben átkarolta a derekam. Helló, szia! - mondja most kacéran flörtölve, mikor négy nap múltán újra lát. Megint miatta vagyok csinos, és gyorsan el is könyvelem magamban, hogy megérte fodrászra és sminkre költeni, és tulajdonképpen ez a ruha nem is volt drága. Helló, szia! - válaszolok hatalmas vigyorral az ábrázatomon. Leülök a helyre, ahol a nevemet olvasom, beleborzongva a felismerésbe: hosszú esténk lesz.

Kiszolgáltatottság. Sokféle létezik. Mind közül az érzelmi a legrosszabb. Mikor az érzelmeidet adod valakinek, legféltettebb kincsed ládáját nyitod ki előtte, lehetőséget adva neki arra, hogy ne csak távolról csodálja, hanem összekavarja, elvegye, hozzátegyen mindahhoz, amit felhalmoztál és féltve őriztél. Hiába te nyitottál utat, sőt hívtad őt, egyszer csak arra eszmélsz, már a kulcs is nála van és már béklyóba zárta mindened. Kiszolgáltatottnak érzed magad és ő még csak nem is tud róla, mennyire függsz tőle. Megrémiszt a felismerés, nem is szándékosan csinálja. Ha tudna róla, legalább hibáztathatnád érte. Csak benned zajlik. Összeugrik a gyomrod ha rezzen a telefonod, ha meglátsz egy akár csak színében az övéhez hasonló autót az utcán. Reggel mikor készülődsz, neki csinosítod magad, pedig azt sem tudod, látjátok-e egymást aznap. Keresed az okokat, az alkalmakat, viaskodsz a józan eszeddel és a büszkeségeddel. Mondd, mikor leszel újra szabad?

Birtokolni akarom. A testem, a lelkem, az elmém ezt akarja egész nap, minden nap. Hogy csak az enyém legyen. Mindene. Azt akarom, hogy pusztítóan törjön rá a hiányom felismerésével járó fájdalom, hogy ne tudjon koncentrálni semmire, csak az összeszoruló gyomrára. Az nem lehet, hogy csak velem műveli ezt a kettőnk között lévő lehetetlenség. Neki is éreznie kell. Akkor legalább a fájdalmunk közös lenne. Birtokolni akarom. Még akkor is, ha ő engem nem birtokolhat. Ha engem máshoz köt a tett ígéret. Azt akarom, hogy ő is úgy akarjon, ahogy én őt. Szétfeszít, nem múlik. Ma sem.

karom a nyakad köré fonva karod a derekam öleli csak másodpercek túl rövid mégis az örökkévalóság

Kinyílt az ajtó. Belépett. Gyönyörű volt, mesébe illő, ragyogott. Ő mégis először rám nézett, ellágyult tekintetét arcomon pihentette. Nem szerelmes tekintet volt, mégis tudtam, az enyém. Belém hasított a felismerés: én ugyanígy nézek vissza. Lopott pillantás, mégis benne van minden. Nem szerelmes összenézés. Biztosan nem az. De akkor mi? Nézek még így bárkire? Ő így fog rám nézni ezután is? Most akkor hogy lesz? Tegnap még egyszerűnek tűnt. Túl szoros a ruhám. Biztosan nem szerelem. Elindult, lassú léptekkel elegánsan közeledett. Magabiztossága elárulta: ez az ő napja, senki és semmi nem terhelheti el róla a figyelmet. Pislogtam. Elkezdődött a ceremónia.

Magamnak, magamtól, magamról. Mert inkább elmondom mindenkinek.