Miért csináljuk? Miért tudunk könnyű szerrel lemondani a lényeges dolgok kibeszéléséről?
Miért nincs legalább az egyikünkben annyi, hogy felhozza: meg kell beszélnünk, ami köztünk az elmúlt hónapokban történt. Nem vagyunk már éretlen kamaszok, nem kell egymásnak vagy magunknak hazudnunk. Egymás szemébe kellene néznünk, és elmondanunk, mit érzünk, milyen kételyeink, korlátaink vannak, hogyan tovább.
Ha megbeszélnénk, én tudom mit mondanék. Elmondanám, hogy igen, valóban elkezdtem valamit érezni iránta, olyan valamit, amit már régóta nem éreztem, ami egy pillanatra majdnem el is hatalmasodott rajtam, utolsó pillanatban húztam be a vészféket. Miért? Mert férjnél vagyok. Mert ez mindhiába, a hűséget választom, tartom magam ahhoz az ígérethez, amit az oltár előtt fogadtam. Maradnék olyan, aki tükörbe és a férje szemébe tud nézni minden nap. Különben is: nem csak a következő egy, hanem a következő sok lépésen is el kell gondolkodni. Az pedig már egyáltalán nem gyerekjáték.
Azt már valószínűleg megtartanám magamnak, hogy ahhoz nem vagyok elég erős, hogy a vele való kapcsolatomról, mondjuk úgy, barátságunkról lemondjak. Megőrjít, ha nem tudom mi van vele, hogyan alakul az élete. Szükségem van arra szigetre, amin néha ki lehet kötni, ahol úgy néznek rám, úgy kezelnek, ahogy ő.
Ez önzőség? Lehet.
Kell ennyi, vagy nem kell ennyi? Fogalmazhatnék úgy, hogy kell-e belőlem ennyi, vagy hagyjuk a pokolba az egészet? Persze ilyeneket se mondanék, leginkább azért, mert félek, azt mondaná, hogy nem kell...
Na de ez, ami most van? A nagy bizonytalan semmi? Na ez - legalábbis az én lelkivilágomnak - katasztrófa.
Miért nem beszéljük meg? Miért nem beszéltük már meg egy hónapja, amikor először közeledett felém? Én hülye, hagytam, hogy menjünk tovább, mintha 'misem történt volna.
Fogalma sincs róla, mit tett velem. Fogalma sincs, hogy belebetegszem, vagyis már belebetegedtem ebbe az egész vívódásba, őrlődésbe. Hogy megőrjít, senkinek sem mondhatom el, és vele sem beszélhetem meg.
Szőnyeg alá söprök valamit, amin éjszakánként szüntelenül kattog az agyam.
Felnőtt emberek vagyunk, a kommunikációból van a mindennapi betevőnk, de az, hogy egymással a lényegről beszéljünk, már smafu!
Közben teljesen visszafejlődöm egy tizenéves kislány szintjére. Keresem az alkalmat, ürügyet, hogy legalább beszéljünk, miközben ő azóta ennyit sem tesz. Azt szintén nem értem miért, csak találgatok, vagy súgják az ösztöneim. De persze ha saját magamban bizonytalan vagyok, hallgathatok-e az ösztöneimre? Lehet-e egy ilyen ügyben tanácsadó egy pillangózó gyomrú tinédzser?
Őrlődöm, vívódom. Nem mutathatom magam gyengének, nem akarok bonyolultnak, szeszélyesnek tűnni, de közben meg legszívesebben felfedném az összes gondolatom, fittyet hánynék mindenre, amit a társadalom normálisnak vagy elvárhatónak tart.
Igen, beszélnünk kellene.
Agyalni tök egyedül egy olyan dolgon, amit egyszerűen két embernek egy üveg bor mellett meg kellene beszélnie, TOTÁL SZÍVÁS.
Miért nincs legalább az egyikünkben annyi, hogy felhozza: meg kell beszélnünk, ami köztünk az elmúlt hónapokban történt. Nem vagyunk már éretlen kamaszok, nem kell egymásnak vagy magunknak hazudnunk. Egymás szemébe kellene néznünk, és elmondanunk, mit érzünk, milyen kételyeink, korlátaink vannak, hogyan tovább.
Ha megbeszélnénk, én tudom mit mondanék. Elmondanám, hogy igen, valóban elkezdtem valamit érezni iránta, olyan valamit, amit már régóta nem éreztem, ami egy pillanatra majdnem el is hatalmasodott rajtam, utolsó pillanatban húztam be a vészféket. Miért? Mert férjnél vagyok. Mert ez mindhiába, a hűséget választom, tartom magam ahhoz az ígérethez, amit az oltár előtt fogadtam. Maradnék olyan, aki tükörbe és a férje szemébe tud nézni minden nap. Különben is: nem csak a következő egy, hanem a következő sok lépésen is el kell gondolkodni. Az pedig már egyáltalán nem gyerekjáték.
Azt már valószínűleg megtartanám magamnak, hogy ahhoz nem vagyok elég erős, hogy a vele való kapcsolatomról, mondjuk úgy, barátságunkról lemondjak. Megőrjít, ha nem tudom mi van vele, hogyan alakul az élete. Szükségem van arra szigetre, amin néha ki lehet kötni, ahol úgy néznek rám, úgy kezelnek, ahogy ő.
Ez önzőség? Lehet.
Kell ennyi, vagy nem kell ennyi? Fogalmazhatnék úgy, hogy kell-e belőlem ennyi, vagy hagyjuk a pokolba az egészet? Persze ilyeneket se mondanék, leginkább azért, mert félek, azt mondaná, hogy nem kell...
Na de ez, ami most van? A nagy bizonytalan semmi? Na ez - legalábbis az én lelkivilágomnak - katasztrófa.
Miért nem beszéljük meg? Miért nem beszéltük már meg egy hónapja, amikor először közeledett felém? Én hülye, hagytam, hogy menjünk tovább, mintha 'misem történt volna.
Fogalma sincs róla, mit tett velem. Fogalma sincs, hogy belebetegszem, vagyis már belebetegedtem ebbe az egész vívódásba, őrlődésbe. Hogy megőrjít, senkinek sem mondhatom el, és vele sem beszélhetem meg.
Szőnyeg alá söprök valamit, amin éjszakánként szüntelenül kattog az agyam.
Felnőtt emberek vagyunk, a kommunikációból van a mindennapi betevőnk, de az, hogy egymással a lényegről beszéljünk, már smafu!
Közben teljesen visszafejlődöm egy tizenéves kislány szintjére. Keresem az alkalmat, ürügyet, hogy legalább beszéljünk, miközben ő azóta ennyit sem tesz. Azt szintén nem értem miért, csak találgatok, vagy súgják az ösztöneim. De persze ha saját magamban bizonytalan vagyok, hallgathatok-e az ösztöneimre? Lehet-e egy ilyen ügyben tanácsadó egy pillangózó gyomrú tinédzser?
Őrlődöm, vívódom. Nem mutathatom magam gyengének, nem akarok bonyolultnak, szeszélyesnek tűnni, de közben meg legszívesebben felfedném az összes gondolatom, fittyet hánynék mindenre, amit a társadalom normálisnak vagy elvárhatónak tart.
Igen, beszélnünk kellene.
Agyalni tök egyedül egy olyan dolgon, amit egyszerűen két embernek egy üveg bor mellett meg kellene beszélnie, TOTÁL SZÍVÁS.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése