Mi lesz most velem? Hogy fog menni nélküled? Mennyire fogok ragaszkodni, ahhoz az ideához, amit köréd építettem? Ettől sosem volt szebb a lezáráshoz. Most mégis kétségeim vannak. Hiányzol az életemből, vagy legalábbis valami, amit veled azonosítok. Érezni akarom azt az izgalmat, ami elönt, ha meglátom a neved a kijelzőn. Az izgalmat, amit a várakozás ad a válaszaidra. De ez már nem is biztos, hogy elég. Hallani akarom, ahogy azt mondod, szép vagyok. Akarom azt a nézést, a mosolyt, a magabiztosságot, amivel belém látsz. Akarom ezt a lazaságot. Hogyan engedjelek el, mikor majdnem mindent akarok, amit képviselsz? Hogyan tegyem át az energiám másba, ha folyton rajtad jár az eszem? Fel van adva a lecke. Megint. Még mindig. Öt év. Körülötted. Az első öleléssel megpecsételődött.
Magamnak, magamtól, magamról. Mert inkább elmondom mindenkinek.