Mi van akkor?!

Mi van akkor, ha nem tudom, hogy mi van bennem? Mi van akkor, ha nem tudom, hogy a sorsban, a véletlenekben, Isten gondviselésében vagy éppen humorában higgyek-e? Mi van akkor, ha kicsit mindenben hiszek? Mi van akkor, ha egyikben sem tudok hinni?

Összeugrik a gyomrom, ha meglátom. Delíriumos állapotba kerültem, hogy vele álmodtam, és végre olyat, hogy jó volt. Érzi a szívem, hogy szeretem. Nagyon is, még mindig. 

Mi van akkor ha ez az egész azt akarja megtanítani, megmutatni nekem, hogy ki vagyok én. Hogy hogyan működöm. Hogy mi az, amit fel kell vállalnom. Mi az az énállapot, az a cselekedet, pontosabban gondolatmegvalósítás, amit fel kell vállalnom, és szárnyakat tudok utána növeszteni? 

Mi van akkor, ha ez az ember, a legnagyobb motivátorom, és valami nagy dolog fog kisülni belőlem? Mi van ha az egésznek semmi más célja nincs, mint az én növekedésem. Az én önismeretem. Az én tanulási folyamatom. Az én viselkedésemnek, működésemnek a felfedezése, annak megismerése, hogy mivel vagyok azonos. Hogyan tudom megtalálni bármiben azt a részt, ami egyezik velem. Vagy ami kihozza belőlem a legjobbat. Az elmúlt fél évben annyit fejlődtem, annyiszor léptem ki a komfortzónámból, hogy azt nemrég elképzelni sem tudtam volna. Hogy én magam nem hittem volna el, hogy bizonyos dolgokra képes vagyok. Hogy ennyit lehet fejlődni, változni. Mi van, ha ezeket tényleg meg kellett tanulnom. Ha le kellett nyesnem a vadhajtásokat. Szorosabbra vagy éppen lazábbra fűzni emberi kapcsolatokat. Mi van ha ez pont így jó? Ha nem kell többet keseregni azon, hogy mi hogy alakult a múltban, hanem örülni, hogy eszméletlen gyorsasággal haladok valami felé, ami én vagyok. 

Mi van ha sosem tudtam ki vagyok én, és sosem tudtam, mire vagyok képes önerőből. És most tanulom meg, most látom meg, hogy milyen képességeim vannak. Akkor is, amikor rosszul vagyok. Akkor is, amikor zűr van, akkor is, amikor egyedül vagyok.

Tanulok. Fejlődöm. Alakulok. Tapasztalok. Változom. 

Vannak jó napjaim. És már látom, hogy mi az, amiben szárnyalok, és mi az, amiben rosszul érzem magam.Alakulnak a határaim? Alakulnak a képességeim? Szerintem igen. Szerintem jó úton vagyok. Még akkor is, ha megszenvedtem ezt az utat, ha veszteségekkel járt. 

Hogy mi lehet nekem ő, vagy mi lesz, lehet nekem ő, azt egy tévés jós sem tudná megmondani. Én sem tudom. Most szeretem. És szerethetem is. Nem baj, hogy még szeretem. Az sem baj, ha ő már nem szeret. Én itt tartok, és ha kell, továbblépek. Ha lehet, akkor meg boldogan fogom szeretni és mindent meg fogok neki adni, amit csak tudok. Mindent meg tudok neki bocsájtani, és magamnak is. Hiszek benne, hogy nekünk van még dolgunk egymással. Jó lenne, ha nem csak nekem lenne még vele, hanem neki is velem, és találkoznánk ebben a folyamatban. 

Úgy érzem, nekem most az adódó lehetőségeket kell megragadnom, esetleg okosan teremtenem. 

Ha együtt kell lennünk, úgyis együtt leszünk. Csak az ebben való hit maradt, nem tudok másba kapaszkodni. Isten látja a szeretetet bennem, látta a kételyeim, látta a szenvedésem, látja most is, mit érzek. Látja a folyamatot, látja a fejlődést. Hiszek benne, hogy Isten jobban tudja, mikor lesz aratás a vetés után.

Ő valóban az-e, aki az enyém. Most azt gondolom, az. Hogy nem kell jobb. Hogy ő vele együtt szeretnék jobb lenni, fejlődni. Hogy nekünk együtt van előrelépésünk, hogy jobb, teljesebb emberek legyünk. Az a szeretet, amit akkor éreztem, amikor a bizalmába fogadott, mikor azt a négy dolgot elmondta, amit tudnom kell, mielőtt végleg mellette döntök, vagy akkor, amikor a zarándokszálláson simogatott és bár még sosem mondta, tudtam, hogy szeret és éreztem, hogy gyógyulok minden érintésétől, vagy amikor együtt nevettünk a tóban, és tudtam, hogy ez a boldogság maga, ez a szeretet mindenre képes. Életünk végéig is kitarthat, vagy nagylelkűen elengedheti azt, aki megtanította így szeretni. Jó lenne tudni, mi Isten szándéka.  Nagyon szeretném, ha ez a szeretet lenne. Ha valahogy ő is ezen a szeretetszemüvegen keresztül tudna újra rám gondolni. Tudom, hogy mennyire szeretett. Kérlek, Istenem, juttasd eszébe sokszor, egyre többször, hogy mennyire érezte a szeretetem, hogy mennyire szeretett engem és egykor azt érezte, minden harcot megvív értem. 

Azt hiszem, képes leszek elfogadni, bármi is legyen, bármit is szán a jó Isten nekünk. De ha egy kicsi beleszólásom is van, akkor Istenem, én szeretném még egyszer megpróbálni vele. Szeretném szeretni és szeretném ha szeretne. Szeretnék vele fejlődni, vele megtapasztalni, hogy egy életet le lehet élni abban a kapcsolódásban, amiben voltunk. Szeretném, ha visszatalálnánk egymáshoz és olyan szintre emelnénk a kapcsolatunkat, amilyen egyszer már volt. Szeretném, ah hárman egy család lennénk, ha az a két ember, akiket ennyire szeretek, velem lennének.  

Látod a lelkem, ismered a múltam, az összes érzelmem, tégy belátásod szerint.