30 másodperc

Nem csak a férfiaknak van szüksége plusz másodpercekre egy beszélgetésben. Nem csak a férfiaknak van szüksége arra, hogy a párjuk egy gondolattal többre csendben maradjon. Te voltál az, aki rámutatott arra, hogy nekem például ki kell ventilálnom magam, mondom a magamét, gyakran hevesen, akár levegőt sem véve, de ha megvan az a kis idő, amíg te csendben tudsz maradni, mindig megérkezem a beszélgetésbe, és mindig meghallom, amit mondani akarsz. 

Mindannyian csak azt akarjuk, hogy hallgassanak, halljanak meg minket. Lehet, hogy egy nőnek a felesleges fecsegés, lehet, hogy egy férfinak a 30 másodperc csend az az idő, amíg eljut oda, hogy kibökje a lényeget. Lehet, hogy a nő szavakkal, lehet, hogy a férfi némasággal tölti meg az átmenetet. Ha türelemmel vagyunk, mindkét nem képes a másik valódi meghallgatására, az igazság meghallására vagy elmondására. 

Sőt. Olykor nem csak ahhoz kell plusz 30 másodperc, hogy meghalljuk a másikat. Sokszor az is idő, amíg önmagunkat, az őszinte, elvárásoktól, ítéletektől, félelemtől mentes belső hangunkat meghalljuk. Ami pedig azt is feltételezi, hogy előtte arra is időt szántunk, hogy megvívjuk a vitánkat ezzel a hanggal. Hogy egyáltalán eljussunk odáig, hogy megtanuljunk bízni benne. Bízni magunkban.
A "mindent most azonnal"-ok korát éljük. Válasz- és reakciókényszerben. Meg kéne ezt haladnunk, valóban. De kezdésnek talán az sem rossz, ha felismerjük, ebben van még mit fejlődnünk, és megadjuk azt a 30 másodpercet kinek erre, kinek arra, hogy meg tudja fogalmazni azt, amit szeretne nekünk mondani.

Szeretném ezt a fajta kommunikációt megtanulni melletted. Szeretném, ha együtt tudnánk fejlődni, egymást erősíteni, húzni felfelé, ki-ki a maga területén kicsit előrébb tartva segíteni a másikat. Miért van az, hogy én még mindig hiszek ebben?! Miért van az, hogy nem tudok beletörődni az elvesztésedbe?! Miért nem hiszem el, vagyok képes felfogni, hogy ez csak ennyi volt?! Miért érzem azt, hogy neked sem csak ennyi volt?! 

Mit művelünk?! Miért nem fekszel itt az ágyamban, ami akkor a mi ágyunk lenne? Miért nem simogatom éppen a hátad?! Miért vesztegetjük az időnket?! Olyan kevés van nekünk ezen a világon. Nem lesz tökéletes. De én nem is akarok tökéleteset. Én fejlődni, tanulni szeretnék, jobb és több lenni, és mindenekelőtt boldog lenni ebben a folyamatban. Elfogadni, hogy állomások vannak. Elfogadni a tökéletlenséget. Elfogadni, hogy hibázom, és a szeretteim is hibáznak. De abban a bizonyosságban élni, hogy ettől még ugyanúgy vagy még jobban szeretjük egymást. Mert egymásban látjuk magunkat is. Mert egymás tükrében megértjük magunkat is.