Születésnapodra

Tegnap észrevettem, hogy már nem kedveled az általad készített fotóimat. Nem értem ezt. Tudom, hogy ez a napokban történt, és bár nem tudom mi zajlik benned, nehéz megértenem a gyógyulásnak ezt a választott formáját. Lehet, hogy már nem szeretsz, sőt, lehet, hogy már egyenesen utálsz, de úgy tenni, mintha nem létezett volna köztünk szerelem, számomra nagyon fájdalmas. Nekem eddigi életem legnagyobb szerelme vagy. Igen, vagy. Nekem nem múltak el az érzéseim. Tudom, hogy te jóval előrébb tartasz ebben a folyamatban, de ott voltam, megéltem, tudom, hogy mennyire szerettél, tudom, hogy neked is nagy szerelem voltam én. Azt is mondtad többször is, hogy a legnagyobb. 

Hogyan lehet ezt így megsemmisíteni? Ha törlöd minden nyomát, elmúlik? Ha meg már elmúlt, nem mindegy, hogy ott a lájk vagy nem? Igazából számomra ez pont azt mutatja, hogy igenis van még ott érzés. Mert ha közönyös lennél, baromira nem érdekelne, hogy ott a lájk vagy sem. De téged érdekel. 

Évekkel ezelőtt te már kizártál az életedből, nekem akkor sem ment. Szeretném hinni, hogy most fog menni, mert nem szeretnék ezzel a fájdalommal élni éveket.

De megsemmisíteni, de még csak torzítani sem szeretném, amit éreztem, éreztünk egymás iránt. Én ezt annak szeretném megőrizni, ami volt is, nagy szerelemként. Ami olyan hatalmas volt, hogy kimozdított mindenből, amiben eddig éltem, teljesen átformált, és olyan cselekedetekre ösztönzött, amiket másképpen sosem tettem volna meg. Ilyen erővel és bizonyossággal szeretni valakit, szerintem nem is adatik meg mindenkinek az életben. Nekem megadatott. 

Ezek az elmúlt hónapok pedig hihetetlenül felgyorsították az önmunkát, az önismereti folyamatokat. Amiért akármilyen abszurd is, egyszer biztosan hálás leszek. Szembenézni a hibáimmal, viselni a következményeit, átélni olyan kínt, amitől üvöltök, hiszem, hogy többé, erősebbé, tapasztaltabbá fog tenni.

Az elmúlt időszakban úgy éltem, mintha egy hatalmas kő lett volna a mellkasomon, és azt néha valaki embertelen erővel még megnyomta és megforgatta volna. Mindent gondoltam nyáron, csak azt nem, hogy a 23-as évben miattad fogom a legtöbb fájdalmat átélni. Hogy pánikrohamokkal kell megküzdenem, hogy minden nap sírni fogok, hogy amikor elköltözöm és végre igazán szabad lehetek, nem leszel sehol. Hogy egyedül leszek karácsonykor és szilveszterkor is, és téged egyáltalán nem fog érdekelni, hogy mi van velem, hogyan alakul az az élet, aminek felborításában ekkora szereped volt. Hogy a szülinapod előtt veszem észre pont, hogy visszavontad a lájkokat. És mennyire sorsszerű már, hogy pont azt is tudom, hogy néhány napja még ott voltak. 

Tudom, hogy hibáztam, és tudom, hogy fájdalmat, bizonytalanságot, okoztam neked. De azt is tudom, hogy ebből lett volna visszaút. Ha te is akartad volna, egymás felé fordulással, beszélgetésekkel mindent meg lehetett volna oldani. 

De nem akartad. És a lényeg ez. Hogy valójában, ott belül, nem akartad. Rám, és a hibáimra lehet fogni, de úgy érzem, ettől jóval többről van szó. Nincs nálam a bölcsek köve, és te jelen állapotban ezen totál ki is akadnál, de olyan ez nekem, mintha inkább kapaszkodók lettek volna a hibáim, hogy meghozhatsd rám foga azt a döntést, hogy te nem akarod ezt a kapcsolatot. Hogy ez a csomag mégsem az, amit szeretnél, hogy mégsem tudsz elköteleződni, együtt élni, ráadásul gyereket nevelni. Hogy az élet velem nem olyan lenne, mint amilyet te akarsz. És most nem a saját felelősségem akarom hárítani, hidd el, látom, tudom én azt. De már abban a hitben sem vagyok, hogy mindent egyedül én rontottam el. Mert a hibáim nem végzetes, visszafordíthatatlan hibák. Emberi esendőségek, amik miatt joggal fordultál el tőlem. Az én meglátásom szerint viszont nem visszafordulni és adni legalább egyetlen esélyt magunknak akkor, amikor szívből belátom a hibáimat és őszintén változtatni szeretnék, nyitott szívvel, szerelemmel közelítek feléd, helytelen döntés volt. Vagy legalábbis olyan, ami mögött valami sokkal mélyebb dolog rejtőzik, mint amit nekem vagy bárki másnak kiteszel az asztalra. Neked is dolgod van önmagaddal. A születésnapodra azt kívánnám, gyógyulj a mélyből gyökerező kötődési és önértékelési problémákból. 

Annyi mindent tudnék még írni vagy mondani a születésnapodon. De igazából bármelyik másik napon is. Elmondanám mennyi mindenre rájöttem, és van, amin már a gyakorlatban is tudtam változtatni.

Elmondanám, hogy mennyire szeretlek, és még mindig habozás nélkül igent mondanék, ha valaki azt mondaná, hogy innentől egész életemben csak veled leszek.

Szívesen beszélgetnék a kettőnk dinamikájáról, a közös felelősségünkről a szakításban. 

Bármit megtennék, hogy rendbe tegyük a kapcsolatunkat. 

A mutatott viselkedésed, a szavaid viszont annyira elzárnak tőlem, hogy úgy érzem, tehetetlen vagyok. Nem tudsz, nem akarsz te most engem, vagy a kapcsolatunkat máshogy látni. Borzasztóan fáj ez. Nehéz és szomorú. És most még kilátástalan is. Szeretni téged, reménytelenül.

Ezért ma annyit fogok írni, hogy boldog születésnapot. És már ez is több, mint amennyit ahhoz kellene tennem, hogy elengedjelek.