Mentve

Elmentettelek. Megint. Ugyanoda. Titokban. Megint. Ugyanúgy. 

Az érzés már nem ugyanaz, mint régen, de van benne valami kétségtelenül ismerős. Valami pezsdítő, valami olyan, amit csak tőled érzek. Valami az énemből, ami csak tőled aktiválódik.

Hihetetlen, hogy még mindig képes vagy így megmozgatni. Pedig azt hittem, ez elmúlt. Azt hittem, már tényleg nem akarok belőled többet. De most újra tudni szeretném, hol tartasz, mi körül forognak a gondolataid, hol tartasz az életben. Ha nem is mindent, de a fő pilléreket jó lenne tudni. Nincs bennem hiú remény, és őszintén tudom is, hogy ez nem lesz így, és nem is kell, hogy így legyen. Nem ez az utunk. Nincs közös utunk. Néhány kereszteződésben elkerülhetetlen, hogy találkozzunk, de nincs benne több, akármennyire is meg kellett állnom egy nagy sóhajtásra, hogy ezt leírjam.

Te magad mondtad, hogy ez nem lehet így. Akkor nehéz volt elfogadnom, pedig tudtam, hogy igazad van. Most is tudom, de most már a szívem is könnyebb ezzel kapcsolatban.

Téged hallgatlak most is, és nem tudom hova tenni magam. Jó, ismerős, de nem az az intenzív, szétfeszít belülről érzés fog el, ami annyira jellemző volt 3 éve ilyenkor. Most azt érzem, szeretlek, de nem úgy mint régen. Ez már tiszteletből jön, ez már az, amit a régi barátok iránt érzek. Nem mondom, hogy ne lett volna izgalom bennem, amikor ma írtam, de könnyebben rendítem meg a vállam. Mert most érzelmileg is ott a fék, nem csak a racionális énemben. 

Azt nem mondom, hogy ez a “túl vagyok rajtad” érzés lenne, de kétségtelenül arra tart, és ez hoz magával valamiféle megnyugvást. Milyen érdekes ez az egész. Milyen érdekes hogyan működünk. 

Pont a minap gondoltam arra, hogy remélem te leszel az utolsó beteljesületlen szerelmem. Rád azért nem úgy gondolnék vissza, mint az előtted lévőre. Akkor nem tudtam semmit tenni, vagyis úgy éltem meg, bármit teszek is, mindhiába. Most már tudom, hogy nem lehetett úgy, és nem azért volt, mert én voltam kevés. Az agyammal pontosan tudom, hogy nem szabad azt éreznem soha többé, hogy miattam volt.

Nem miattam volt. Jó voltam, folyamatosan jobb ember lettem, betartottam a szabályokat. Egyszerűen így kellett lennie, az az életfeladatom, hogy megtanuljam, elég jó vagyok. Szerethető vagyok. Te is segítettél, hogy közelebb legyek ehhez az állásponthoz. Neked is hálás vagyok, hálás vagyok, hogy az utamba sodort, és hálás vagyok, hogy anélkül tanulhattam belőle(d), hogy nagyobb bajba kerültem volna. Hálás vagyok az érzésért, amit azokban a hónapokban, vagyis dehogy hónapokban, években kaptam. 

Minden jó volt úgy ahogy volt. Egyszer talán neked is elmondhatom mit jelentett számomra mindez. És egyszer talán azzal is tudok erről beszélni, aki férjemként végigcsinálta velem ezt az időszakot, mert az igazi az ő. Csakis ő. És akármit éreztem irántad, az végül mind hozzá vezetett vissza.

Komolyan gondoltam, hogy lehetnél a barátom. Olyan jól is tudna ez nekünk működni. Talán csak korai volt ezzel előhozakodnom, és majd az idő, na meg mi magunk hozzuk úgy, hogy végül tényleg tudjunk barátok lenni. Szerintem jó barátod lennék, és szerintem te jó barátom lennél. Meglátjuk, adunk-e neki egy esélyt.