Miért nem hagytál békén? Ha nem hagysz, miért nem csinálod rendesen? Tudod te, hogy mit akarsz? Tőlem, vagy bárki mástól? Ne szórakozz velem. Ne játssz velem. Meddig csináljuk még ezt? Kikészítesz. Nem vagyok teljesen a magam ura. Mégis hogy gondoltad, hogy hatalmad lehet felettem, hogy befolyásolhatsz?
Szomorúvá teszel. Elszomorít, hogy ez az egész kilátástalan. Mégis mit gondoltam, mikor belekezdtem?! Miért sodortam magam érzelmileg ekkora bajba?
A felismerés, a tudat, hogy igazából mi sosem leszünk együtt, teljesen elkeseredetté tesz. Hogyan lehet, hogy két ember ennyire akarja egymást, mégsem lehet együtt. Miért űz a sors ilyen kegyetlen tréfát velünk. Mit kell megtanulnunk? Mit kell megtanulnom? Fapofát már annyi mindenhez tudok vágni. Rezzenéstelen arccal szeressek megint?!
Itt a lényeg. A rezzenéstelen arc. Fapofa. Ne lássa senki. Nem láthatja senki. Egyedül maradtam vele. Mint egyszer nagyon rég. Amikor ugyanígy pont az nem lehetett az enyém. Pont ugyanígy nem tudta, nem értette senki sem, és akkor is tehetetlen voltam.
Nem, akkor tényleg nem rajtam múlt. Jobb ember akartam lenni. Mindent úgy csináltam, ahogy kell. Talán azt hibáztam, hogy már akkor is túlságosan vágytam a szeretetre. Az enyém lehetett volna, ha még várok? Hamar feladtam? Mit csináltam rosszul? Annyira őszintén nagyon akartam. Tisztán. Naivan. Már sosem leszek olyan. De már sosem fogom magam büntetni ez miatt.
Nem, és kész. Egyszerűen nem tehetek róla. Mindent megtettem. Az, hogy egyáltalán még hiszek benne, és abba a néhány momentumba kapaszkodom, amit kaptam attól a helyzettől, talán nem más, mint önigazolás, hogy mégsem lehettem évekig ennyire hülye, és a legigazabb barátnőm mégsem verhetett át ennyire. Na persze, valami megmagyarázhatatlan, kb lehetetlen, amiben a mai napig is hiszek, hisz minden nap mellettem a bizonyíték, a valóság, hogy ilyen nem létezhetett, csak kitaláció volt. Ha az lenne, elég beteg kitaláció lenne, ahhoz a legjobb barátomnak kellett a lehető legaljasabb és gonoszabb módon becsapnia. Egyszer szeretném tudni a teljes igazat. Képes vagyok szembenézni a hibáimmal, abban a barátságban én is sokat vétettem. De azt hiszem, felnőtt, mostani fejemmel magyarázatot kell kapnom az akkori dolgokra, dolgokról. Tudnom kell az igazat. Tudnom kell, hogy valójában újraépíthessem magam azokból a romokból. És továbblépjek, megbocsássak magamnak, ha kell, másoknak. Ha hazugságban hittem, hát abban. Már nem tizenéves vagyok.
Tudnom kell, és elbírok az igazsággal.
Szomorúvá teszel. Elszomorít, hogy ez az egész kilátástalan. Mégis mit gondoltam, mikor belekezdtem?! Miért sodortam magam érzelmileg ekkora bajba?
A felismerés, a tudat, hogy igazából mi sosem leszünk együtt, teljesen elkeseredetté tesz. Hogyan lehet, hogy két ember ennyire akarja egymást, mégsem lehet együtt. Miért űz a sors ilyen kegyetlen tréfát velünk. Mit kell megtanulnunk? Mit kell megtanulnom? Fapofát már annyi mindenhez tudok vágni. Rezzenéstelen arccal szeressek megint?!
Itt a lényeg. A rezzenéstelen arc. Fapofa. Ne lássa senki. Nem láthatja senki. Egyedül maradtam vele. Mint egyszer nagyon rég. Amikor ugyanígy pont az nem lehetett az enyém. Pont ugyanígy nem tudta, nem értette senki sem, és akkor is tehetetlen voltam.
Nem, akkor tényleg nem rajtam múlt. Jobb ember akartam lenni. Mindent úgy csináltam, ahogy kell. Talán azt hibáztam, hogy már akkor is túlságosan vágytam a szeretetre. Az enyém lehetett volna, ha még várok? Hamar feladtam? Mit csináltam rosszul? Annyira őszintén nagyon akartam. Tisztán. Naivan. Már sosem leszek olyan. De már sosem fogom magam büntetni ez miatt.
Nem, és kész. Egyszerűen nem tehetek róla. Mindent megtettem. Az, hogy egyáltalán még hiszek benne, és abba a néhány momentumba kapaszkodom, amit kaptam attól a helyzettől, talán nem más, mint önigazolás, hogy mégsem lehettem évekig ennyire hülye, és a legigazabb barátnőm mégsem verhetett át ennyire. Na persze, valami megmagyarázhatatlan, kb lehetetlen, amiben a mai napig is hiszek, hisz minden nap mellettem a bizonyíték, a valóság, hogy ilyen nem létezhetett, csak kitaláció volt. Ha az lenne, elég beteg kitaláció lenne, ahhoz a legjobb barátomnak kellett a lehető legaljasabb és gonoszabb módon becsapnia. Egyszer szeretném tudni a teljes igazat. Képes vagyok szembenézni a hibáimmal, abban a barátságban én is sokat vétettem. De azt hiszem, felnőtt, mostani fejemmel magyarázatot kell kapnom az akkori dolgokra, dolgokról. Tudnom kell az igazat. Tudnom kell, hogy valójában újraépíthessem magam azokból a romokból. És továbblépjek, megbocsássak magamnak, ha kell, másoknak. Ha hazugságban hittem, hát abban. Már nem tizenéves vagyok.
Tudnom kell, és elbírok az igazsággal.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése