Ma fogalmazódott meg bennem teljes biztosságot öltve először, hogy nem is én vagyok az, aki sodródott a történésekkel. Igazából én irányítottam, alakítottam a szálakat, és ő volt, aki lesz ami lesz, lássuk mi sül ki belőle alapon hagyta, hogy történjenek a dolgok. Nem kezdeményezett, igazából annyit tett, hogy nem mondott nemet semmire. Lényegében - és erre is csak most jöttem rá - nekem volt fontosabb a kettőnk kapcsolata, én kerestem folyamatosan a társaságát, igényeltem, hogy tudjam, hogyan alakul az élete. Miközben a szívem megszakad, hogy milyen nehéz lehet most neki, millió szálon futtatom a gondolataimat, mit, hogyan, mikor tehetnék érte, annak ellenére, hogy jól tudom, nem segíthetek semmit, illetve ezzel előhozakodnom is inkább csak ártana, úgy érzem, nem vetne rám jó fényt egy újabb parttalan próbálkozás, miközben neki nem voltam benne abban a szűkebb, vagy talán tágabb körben, akinek szólt volna éppen pont erről.
Vigasztalhatnám magam azzal, hogy kisebb baja is nagyobb volt ettől, vagy azzal, hogy az egész kommunikációnk már a kezdetektől, így most is azért alakult így, mert én házas vagyok. De szerintem ez ettől egyszerűbb, és magamat sem kell feleslegesen ámítanom. Egy nő-férfi kapcsolatban, ahol már rég nem csak barátságról beszélünk, a férfi az, akinek keresnie kellene a nő társaságát, ha nem is mindig, de legalább 60-70%-ban. Vagy legyünk az egyenrangúság hívei, akkor 50-50. Hát ez az arány nálunk talán 95, az én javamra. Ha nem találok ki valami apropót, ő simán ellenne akármeddig is anélkül, hogy halljon rólam. Ergo, az hogy velem mi történik, neki nem is annyira számít.
Csak tudnám, hogy amikor ilyen tisztán látom ezt, miért nem hallgatok a józan eszemre, vagy veszem elő a híres büszkeségemet? Már rég nem itt tartanánk, vagy talán nem tartanánk sehol, és minden bizonnyal utóbbi lenne a legjobb.
Csak tudnám, miért vonzódom hozzá ilyen piszkosul?! Mindenem megvan, több is, mint amiről a korombeli nők álmodhatnának, én meg a tűzzel játszom. És mégis, még most is próbálok választ keresni arra az érzésemre, hogy ez mégsem ennyire egyszerű, nem fekete és fehér, nem egyedül játszom ebben a társasban. Amíg az ember él, remél. Mondhatnám közhelyesen.
Dobálom a pro és kontra érveket, harcolok magammal, nem találom az érzések, megérzések és a józan ész közötti különbséget. Fogalmam sincs mi micsoda bennem, annyi tényező játszik egyszerre. Ha biztos jelét adná, hogy komolyabbak a szándékai, vagy egyértelműen tudnám, hogy semmit nem akar, akkor, akkor mondhatnám, hogy tudnám, mit akarok.
Valószínűleg azért kapom ezt az egészet, hogy végre saját magamtól tudjam, merre van az arra, ne mások, mások akaratai vagy érzései vezessenek. Ne sodródjak, főleg ne olyan ember sodrásában, aki maga is sodródik, hanem egy lépésnél tovább is tudjam, merre tartok én. Én, másoktól függetlenül.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése